A biztonságtudatosságról – Kasznár Attila[1]
Kasznár Attila PhD: Senior lecturer, National University of Public Service, Institute of National Security, Hungary/ Tanszékvezető, Nemzeti Közszolgálati Egyetem Nemzetbiztonsági Intézet Terrorelhárítási Tanszék
For English Version:
A 21. század második évtizedében egyértelművé vált, hogy a korábban általánosan elfogadott biztonsági dimenziók olyan szintű átalakuláson és változáson mennek keresztül, amelynek következtében minden korábbi, a tárggyal kapcsolatban született tudományos állásfoglalás átértékelésére, illetve jelentős kiegészítésére kényszerülnek. A megállíthatatlan technológia és technikai változások által felgyorsított globalizáció minden egyes biztonsági szegmensben átformálja az emberiség mindennapjait, új lehetőségek egész sorát nyitva meg az egyén, illetve a közösségek előtt, ugyanakkor egyben az új kihívások tárházát is eredményezik, amelyekre azonban az világ társadalmai jelenleg a legkevésbé sincsenek felkészülve. A változás ugyanis gyakorlatilag olyan gyorsasággal megy végbe, amely pillanatok alatt erodálja a korábbi kihívásokkal szemben kifejlesztett és elsajátított biztonsági válaszmechanizmusokat.
A válaszreakciók hiánya azonban olyan súlyos következménnyel jár, amely a biztonságérzet csökkenéséhez, vagy akár jelentős sérüléséhez is vezethet. Ennek következményei rendkívül összetettek és súlyosak; alapvetően érinthetik a rendészettudomány területét, de ezen túlmenően az interdiszciplináris vetületek eredményeként kulturális, gazdasági, politikai kihatásokkal is bír, miközben mélyen ágyazott, kiterjedt veszélyforrásokkal teli társadalmi folyamatok kiindulópontjává válhat.
Mára, magának a biztonságnak, továbbá az ahhoz tartozó különböző alrendszereknek olyan komplex struktúrája alakult ki – mind a nemzetközi, mind a nemzeti, mind szervezeti szinten –, amelyben az egymásra gyakorolt kölcsönhatások egyre közvetlenebb és erőteljesebb jelleget öltenek. A biztonság fogalma a 21. századra alapjaiban változott meg, amely a változásnak a folyamatában jelentősen bővült és összetettebbé vált, “ma már szakmai közmegegyezés van abban, hogy a biztonságot számos tényező együttes hatását figyelembe véve komplex módon lehet és kell értelmezni”[2], miközben az magába foglalta az annak elérése érdekében nélkülözhetetlen teendőket is. Ugyanakkor ez a tény mind nehezebbé teszi annak a meghatározását, hogy mi is az a biztonság, hiszen a fogalom kutatói “nem azt határozták, határozzák meg, hogy valójában mi a biztonság, hanem azt, hogy minek a hiánya a biztonság?”[3]
A biztonság dimenziójának átalakulásával, az új környezetben a veszélyhelyzetek is újszerű formákban jelentkeznek, az ezekhez való alkalmazkodás az egyik legalapvetőbb, az egyén és a közösség szempontjából a mindennapokat meghatározó, kulcskérdéssé vált. Az alkalmazkodás módja pedig a tanulás, az a folyamat, amelynek során az egyén elsajátítja azokat az ismereteket, amelyek képessé teszik, hogy megfelelő válaszokat adjon a modern világ jelentette újszerű kihívásokra. A biztonság tárgykörében végzett tanulási folyamatot nevezzük a biztonságtudatos gondolkodás elsajátításának, amely különböző megjelenési formái a történelmi korokon átívelnek: “az ember biztonságát fenyegető veszélyek elhárítására tett erőfeszítések hosszú történelmi múltra tekintenek vissza.”[4]A biztonságtudatos gondolkodás megtanulása pedig hozzásegíthet, hogy az elvárt szinten fenntartható legyen a társadalmi biztonságérzet, amely elengedhetetlen feltétele a nyugati kultúrában kialakult demokratikus politikai rendszer hosszú távú fenntartásnak.
A biztonságtudatosság alapjai – a biztonság és a biztonságérzet
A biztonságtudatos gondolkodás megszületése az emberi lét kezdeteihez vezethető vissza. A természeti lényként élő ember – egyénként és egy közösség tagjaként is – elsajátította azokat a magatartásformákat, illetve azokat az alapvető viselkedési normákat, amelyek betartása hozzásegítette ahhoz, hogy életben, biztonságban maradhasson az őt körülvevő zordon világban. Az emberek ennek a szocializációs folyamatnak a során, többek között megtanulták, hogy a természet jelenségei és az élővilág milyen sajátos veszélyhelyzeteket idézhetnek elő, amelyek által a biztonságot devalválhatják. Ennek a folyamatnak a keretében képződtek azok a válaszmechanizmusok is, amelyek hozzásegítették az embereket a biztonságérzet hosszútávú fenntartásához, ezáltal pedig a stabil, a fejlődésre alkalmas társadalom kialakításához.
A társadalomba szerveződés egyik alapfeltétele – de korántsem elégséges kitétele – ugyanakkor az egyéni és a kollektív biztonságérzet megléte, amelynek hiányában ugyanis a közösségi lét az értelmét veszíti. A biztonságérzet tartalma azonban nem körül írható a biztonság tartalmának ismerete nélkül, amely az emberiség fejlődésével párhuzamosan folyamatos változásnak van kitéve. Jelenleg az alábbi hat csoportba – valamint számos alcsoportba – sorolhatók a biztonság megjelenési vetületei:
- politikai;
- környezeti;
- gazdasági;
- informatikai;
- társadalmi;
A fenti dimenziók tartalmi összessége alapján definiálható magának a biztonságnak az általánosságban értett fogalma is, amely gyakorlatilag nem más, mint a veszélyektől, illetve a bántódástól mentes, mintegy tiszta, zavartalan, nyugalmi állapot megléte, amelyben az életviszonyok, valamint az egyént körülvevő dolgok olyan rendje és állapota valósul meg, amelyben a zavar létrejöttének és a veszély kialakulásának nincs, vagy legfeljebb minimális a lehetősége.
Amennyiben az egyén vagy a közösség felismeri, hogy az őt körülvevő dolgok, mely esetben rendeződnek olyan állapotba, hogy azok ne jelentsenek rá nézve veszélyt – vagyis, hogy biztonságban legyen –, akkor ennek az állapotnak a fenntartására, illetve meg nem léte esetén az elérésére minden esetben törekedni képes. Vagyis a biztonságtudatosság alapjának a veszély, valamint annak hiánya közötti különbség felismerésén alapul. Amennyiben tudatosul a fenti különbség mibenléte, akkor az önvédelmi, illetve a kollektív védelmi folyamatok kialakítása, és az azok érvényre juttatása iránti igény automatikusan megjelenik. Fontos leszögezni annak a tényét, hogy a veszélyekkel való szembesülés és azok felismerése a legtöbb esetben nem egyidőben megy végbe a társadalom teljességének vonatkozásában. Egyes egyének előbb, más egyének azonban csak később – egyes esetekben soha – találkoznak bizonyos veszélyhelyzetekkel, így azokat a biztonságérzetük szempontjából sem érzik/érezhetik kockázatosnak. A megjelenő aszimmetriából adódik, hogy a társadalmat alkotó különböző egyének az alábbi különböző csoportokba sorolhatók:
- a veszély bekövetkezési lehetőségétől elszigetelten élők,
- a veszélyt még fel nem ismerők,
- a veszélyt felismerők, azonban válaszkoncepcióval nem rendelkezők,
- a veszéllyel szemben biztonságot adó válaszmechanizmussal rendelkezők.
A társadalom biztonsági kérdésekben való anomáliamentesítése annál nagyobb eséllyel kivitelezhető, minél jelentősebb a „veszéllyel szemben biztonságot adó válaszmechanizmussal rendelkezők”, vagyis a biztonságtudatos gondolkodással rendelkezők aránya az adott rendszerben.
A fentiek alapján megállapítható, hogy minél jelentősebb egy társadalomban a biztonságtudatosan gondolkodók aránya, annál nagyobb az össztársadalmi biztonságérzet, amely pedig a társadalmi törésvonalak csökkentése révén hozzájárul az adott politikai rendszer stabilitásának növeléséhez.
A korábbi megállapítások alapján levonható az a következtetés, hogy biztonságtudatos gondolkodás egy komplex, interdiszciplináris keretek között megvalósuló fogalom, amelynek tartalma számos, az adott társadalmi rendszeren belül, illetve annak környezetében keletkező hatásegyüttes által befolyásoltan állandó változásban áll.
Adódik, hogy az adott állam politikai rendszerében jelenlévő aktorok számára létkérdés a biztonságtudatos gondolkodás mind szélesebb körben történő kiterjesztése, mivel azzal saját legitimitásuk szintjének emelkedését tudják – mintegy áttételesen – növelni. A fentiekből következik, hogy az egyes államok kormányzatai számára ildomos központi szervezésű, a lehetőségek szerint a társadalom mind szélesebb szegmenseire kiterjesztett biztonságtudatossági programok kidolgozása, továbbá azok folyamatos – a legújabb biztonsági kihívások szerint aktualizált – működtetése. A biztonságtudatossági programok folyamatos, a kihívások megújulásához igazodó változtatása alapvető elvárás.
Megerősíti ezt annak a ténye, hogy az egyik legjelentősebb biztonsági kihívásként jelentkező terrorizmus, amely nem más, mint “egy erőszakos, kíméletlen technikája a megfélemlítésnek”[5], és amellyel kapcsolatban megállapítást nyert: “a terrorszervezetek módszerei folyamatos kölcsönhatásban vannak az ellenük fellépő nemzeti és nemzetközi szervezetek, szolgálatok és egységek által kialakított és alkalmazott taktikai módszerekkel.”[6]Vagyis egyértelműnek mutatkozik a folyamatos és gyors flexibilitás megléte a biztonságot érintő kihívások területén, valamint az új és újabb veszélyek megjelenése, mivel “a terrorizmus ellen viselt aszimmetrikus küzdelemben új, az eddiginél hatékonyabb eszközöket kell alkalmazni a siker érdekében.”[7]Az előző gondolat értelmében pedig, mivel a társadalmak és a környezeti kihívások állandó változásban állnak, és mivel “a fenyegetés nem szűnik meg, csak alakot vált,”[8]ezért a biztonság fenntartása érdekében foganatosított mechanizmusok, valamint az azok elsajátítását szolgáló programok állandó megújítása is elengedhetetlen. Ugyanis a korábban sikeresen alkalmazott mechanizmusok az új környezetben sikertelennek bizonyulhatnak, kudarcot vallhatnak, ezért fontos szem előtt tartani, hogy minden a társadalom biztonságán tevékenykedő egyén és szolgálat a cselekedeteit úgy irányítsa, hogy azáltal a társadalmi biztonságtudatos gondolkodást, ezen keresztül pedig a társadalmi biztonság mind nagyobb kiteljesedését szolgálja.
A fejlett nyugati demokráciák nagy részében évtizedekre visszamutató hagyománya van a biztonságtudatossági programoknak, amelyek többnyire két dimenzióban – állami szervezésű, illetve a speciális tevékenységre szakosodott vállalkozások tevékenysége során kivitelezett – valósulnak meg. A programokról általánosságban elmondható, hogy azok túlnyomó része még mindig a kibervédelem tárgykörében valósul meg, de a biztonság egyéb szegmenseire vonatkozó felkészítők arányának növekedése folyamatos. A siker garantált, hiszen a civil lakosság, valamint az egyes intézmények és vállalkozások döntéshozói is teljes bizalommal viseltetnek a biztonságtudatossági programok szervezői és kivitelezői – köztük a rendészeti és a titkosszolgálati szervezetek – felé. Bár pontos mérések nem állnak rendelkezésre, de a tévedés minimális lehetősége mellett valószínűsíthető, hogy azokban az országokban, amelyekben huzamosabb ideje zajlanak a különböző tartalommal bíró biztonságtudatossági programok, azok esetében a politikai rendszer intézményrendszere és a társadalmi aktorok közötti viszonyrendszer kiegyensúlyozottabb, a társadalmi törésvonalak ritkábbak, magának a rendszernek a stabilitása és legitimitása erősebb.
A biztonságtudatos programok megalkotásának vizsgálatakor lényegesnek kell tekinteni, hogy azok során a kormányzatok – mint politikai aktorok – egyfajta államépítést hajtanak végre, amely folyamat ugyanakkor részben szembe megy a Fukuyama által korábban felvázoltakkal, mely szerint a modern politika elsődleges feladata, hogy “megnyirbálja az államnak a választók által legitimált hatalmát, csökkentse annak szerepvállalását.”[9]Tehát az állami biztonságtudatossági programok kidolgozása során – amelyeknek szerepe elsődleges jelentőséggel bír a modern, preventív terrorelhárítás kialakításában, amely egy tudatos, nemzeti és nemzetek feletti szinten is megvalósuló gondolkodást és tevékenységsort takar – egyfajta központosítás zajlik, amelynél elsődleges szempont a biztonság és a szabadság egyensúlyának fenntartása. A túlzott biztonságra törekvés – a biztonsági intézkedések szabadságot korlátozó mivoltából eredeztethetően – ugyanis negatív hatást is eredményezhet az állampolgárok között, akik könnyen úgy érezhetik, hogy szabadságukból veszítve, általuk nem kívánt keretek közé kívánják őket zárni. Ezáltal a szabályzók nem pozitív, hanem negatív hatást váltanak ki, vagyis a biztonságérzet nemhogy fokozódna, hanem egy más típusú bizonytalansági faktort beindítva kontraproduktív hatást váltanak ki.
A magyarországi biztonságtudatos programok
Magyarországon a biztonságtudatos gondolkodás gyermekcipőben jár, szerepe a legtöbb esetben még mindig elsősorban az informatika területén kerül szóba, szervesen az adat- és információ-biztonsághoz kötődően. Ugyanakkor, mint azt már korábban láttuk, lényegét tekintve a biztonságtudatosság ennél sokkalta összetettebb, egyben jóval kiterjedtebb tartalommal bíró interdiszciplináris fogalom, amely a 21. századra a tudományos diszciplinák teljes vetületét lefedi.
Jelenleg hazánkban elsősorban az Alkotmányvédelmi Hivatal Awareness-programja, jelenti az etalont, amely talán a leginkább, a korábban felvázolt kívánalmaknak megfelelő kezdeményezés a biztonságtudatos viselkedés kialakítása érdekében.
A hazánkban folytatott biztonságtudatossági programok ugyanakkor korántsem tekinthetők egységesnek, még kevésbé elégségesnek a modern világ kihívásaival szemben való társadalmi felkészülés tárgykörében., holott mind egyértelműbbnek látszik, hogy megjelent és teret nyert az igény az új kihívások, különösen a terrorizmus jelentette veszélyforrásokkal szembeni védekezési mechanizmusok elsajátításának tekintetében. Megállapítható tehát, hogy hazánkban – elsősorban a nemzetközi biztonsági tendenciák hatására, az új típusú veszélyforrások jelentette kihívások térnyerésével párhuzamosan – mind inkább látható jelei mutatkoznak a társadalom különböző szegmenseiben a biztonságtudatos életvitel iránti igénynek.
Összegzés
Az elmúlt néhány évtized során, „a globalizációs folyamatok következtében átrendeződő világhatalmi rend, a felgyorsult pénzügyi-gazdasági folyamatok, a növekvő szociális feszültségek és a leszűkült nemzeti szuverenitás nyomán a tradicionális állam válságban jutott.”[10]Mára az államok felelős kormányzataitól a választó- és állampolgárok általánosságban és az egyes speciális szakterületeket érintően is, joggal várhatják el, hogy azok a rendelkezésükre álló minden lehetőség legteljesebb kihasználásával arra törekedjenek, hogy a biztonság jelenben való abszolút megközelítése megvalósuljon, illetve, hogy a jövőben fellépő új kihívásokkal szembeni felkészülés megtörténjen. Maguk a biztonsági kihívást jelentő veszélyhelyzetek rendkívül összetetté váltak, amelynek bekövetkezte alapjaiban is megváltoztatta azokat a feladatokat, amelyeket a politikai elitnek, illetve a kormányzatnak és intézményeinek végre kell hajtaniuk, mégpedig a lehető leggyorsabban, mivel a lakosság is a leggyorsabb válaszlépéseket sürgeti, ebből adódóan a kormányok “is azonnali válaszokat várnak az új veszélyekre és fenyegetésekre”[11]a szakértőktől.
Magyarország szempontjából is elsődleges, hogy a 21. század új típusú biztonsági kihívásaira sikeres, korszerű és könnyen alkalmazható válaszok szülessenek, amelyek nem csak hazánk és szűkebb pátriája, de a komplex európai közösség, ezáltal pedig az egyetemes emberiség biztonságához hozzájárulhatnak. Szükséges leszögezni, hogy Magyarországon még mindig a társadalom nagyobb arányát alkotják azok, akik “a veszélyt még fel nem ismerők” vagy „a veszélyt felismerők, azonban válaszkoncepcióval nem rendelkezők” csoportjának tagjai. Ebből adódóan alapvető fontossággal bír a mind nagyobb társadalmi lefedettséggel működő figyelemfelhívó, valamint válaszmechanizmus oktató, központosított biztonságtudatossági program beindítása és folyamatos működtetése.
Bibliography
BÁCS Zoltán György (2017): Miért nincs „magányos farkas” Latin Amerikában? Arc és álarc 2017/2-3. 191. o.
BODA József – BOLDIZSÁR Gábor – KOVÁCS László – OROSZ Zoltán – PADÁNYI József – RESPERGER István – SZENES Zoltán: Fókusz és együttműködés: a hadtudomány kutatási feladatai. Honvédségi Szemle 2016/3. 3-19. o.
BODA József (2007): A terrorizmus rövid története és az ellene való fellépés lehetőségei. Rendvédelem-történeti Füzetek XIII. évf. 16. sz. 46-51. o.
FUKUYAMA, Francis (2005): Államépítés. Századvég Kiadó. Budapest, 2005. 14. o.
HANKISS Ágnes (2017): Vékony jégen. Arc és álarc 2017/1. 95. o.
KERN Tamás (2010): Katonapolitika: prioritás vagy nem? Egy kormányprogram margójára. Nemzet és biztonság 2010/5. 74-83. o.
PADÁNYI József (2015): “Az aszimmetrikus hadviselés során alkalmazandó eljárások, eszközök és módszerek”. Hadtudomány 2015/1-2. 81.
RESPERGER István (2017): A válságkezelés kicsit másképp. Nemzetbiztonsági Szemle 2016/3. 28-48. o.
STUMPF István (2006): Új államépítés. In: Gombár Csaba (szerk.): Túlterhelt demokrácia. Századvég Kiadó. Budapest, 2006. 76-77. o.
VIRÁNYI Gergely (2013): A biztonság-fogalomról másként. www.pecshor/periodika/XIII/viranyi.pdf (letöltve: 2018. 04. 26.)
Jegyzetek
[1]Senior lecturer, National University of Public Service, Institute of National Security, Hungary, kasznar.attila@uni-nke.hu. 0000-0002-5498-0855 (ORCID – Open Researcher and Contributor ID kutatói és közreműködői azonosító)
[2]KERN Tamás (2010): Katonapolitika: prioritás vagy nem? Egy kormányprogram margójára. Nemzet és biztonság 2010/5. 76. o.
[3]VIRÁNYIGergely (2013): A biztonság-fogalomról másként. www.pecshor/periodika/XIII/viranyi.pdf (letöltve: 2018. 04. 26.)
[4]RESPERGER István (2017): A válságkezelés kicsit másképp. Nemzetbiztonsági Szemle 2016/3. 29. o.
[5]BODA József (2007): A terrorizmus rövid története és az ellene való fellépés lehetőségei. Rendvédelem-történeti Füzetek XIII. évf. 16. sz. 46. o.
[6]BÁCS Zoltán György (2017): Miért nincs „magányos farkas” Latin Amerikában? Arc és álarc 2017/2-3. 191. o.
[7]PADÁNYIJózsef(2015):“Az aszimmetrikus hadviselés során alkalmazandó eljárások,eszközök és módszerek”. Hadtudomány 2015/1-2. 81.
[8]HANKISS Ágnes (2017): Vékony jégen. Arc és álarc 2017/1. 95. o.
[9]FUKUYAMA, Francis (2005): Államépítés. Századvég Kiadó. Budapest, 2005. 14. o.
[10]STUMPF István (2006): Új államépítés. In: Gombár Csaba (szerk.): Túlterhelt demokrácia. Századvég Kiadó. Budapest, 2006. 76-77. o.
[11]BODA József – BOLDIZSÁR Gábor – KOVÁCS László – OROSZ Zoltán – PADÁNYI József – RESPERGER István – SZENES Zoltán: Fókusz és együttműködés: a hadtudomány kutatási feladatai. Honvédségi Szemle 2016/3. 6. o.